Szevasztok Szélhámosok. Nem haltam meg, még mindig nem. Írok, írogatok, csak nem ide. Belekzdtem valamibe, ami hát, jobb szó nem lévén, kontárkodás az irodalom posványosában. 

Magyarul, nekiálltam regényt írni. Elég gyermeteg kis satnyaság lesz, dehát én is csak egy gyermeteg kis satnyaság vagyok, nem tudok jobbat. Tudjátok mit? Kaptok belőle pár jelenetecskét, aztán osszatok ki minden fronton, hogy mennyire szar is... Jól fog esni a fatalista hangulatomnak.

Rowonra leszállt az est. Nyugodt, semmivel össze nem téveszthető, igazi északi este volt ez. Kellemetlen csend űlte meg a várost, sehol egy robbanás, csak kevés csatazaj, és már öt perce  is megvolt annak, hogy az utolsó halálsikoly is elcsendesült. Ma este még a Maremiták is csak egymás között mulatoztak. Ez van, hosszú volt a hónap, így hóvégére vagy a zsold, vagy a szerencse, vagy az életkedv fogyott el. Szerencsétlenebb esetben a -vagy helyett -és történt.

- Ez van - mormolta kackiás bajuszkájába Aranyszem a balkonon állva. „Lovag vagy, Aranyszem, a neved Ferran Con Tibera. Szent küldetésen vagy. Lovag vagy. Lovag vagy. Igen, lovag vagyok. Igen, én egy anyaszomorító, istenekverte lovag vagyok.” Ismételte el sokadjára a mantráját, mégsokabbadjára igazgatva meg a mente alatti láncingjét. „Sokan jelentkeztek vajon? Remélem nem lesz köztük valami papszármazék, vagy toroni őrült boszorkánymester, nem, azokkal már a tököm kivan... nyugalom, toronit itt már nagyítóval sem találni, a Próféta emberei rendezett sorokba vágták le mindet aki ellenállt... Hülye toroniak. Lovag vagy, Aranyszem...”

A gyertya már majdnem leégett a jelzésig. „Nézzük át mégegyszer a dolgokat... Szentséges szent feladat, megbecsülés, pénz, nők, örök élet. Ilyenekre harapnak ezek a fajankók, már ha nem a fűbe harapnak bele, idejekorán. Ha nem is harapnak fűbe idejekorán, majd alkalomadtán lerázom őket... Senkinek nem kell tudnia mit is csinálok valójában. Na, jelenésre fel, Aranyszem Lovag!”

Jelentéktelen rowoni fogadó. Semmi flanc, semmi csicsás bálterem, de gondosan szigetelt kisméretű belső ebédlő, külön bejárattal az emeletről. Pont ahogy Aranyszem szerette. A lépcsőn lefelé még egy kis mantrázás belefért a dologba. „Na csapjunk bele” zárta le magában a vitát, és a szemét soha el nem érő, de annál híresebbnek hitt mosolyával berúgta az ebédlő ajtaját.

Ahol egy tagbaszakadt ork feszült az ajtónak, amit kívülről, legalábbis a beszűrődő hangok alapján öt – hét esetlegesen tíz ember szeretett volna egyre jobban kinyitni, amelynek az ablakát egy törp éppen egy szekrénysorral torlaszolt el, mit sem törődve a tulaj feleségének niarei porcelánkészletével, illetve ahol ennek az egész jelentnek a közepén egy alak feküdt az asztalon hullanyugalomban, feje alatt Aranyszem nyergével, egy tőrrel a körmeit tisztogatva. Nem ebben a belépőben reménykedett...

- Uraim, ha megzavarhatom önöket egy pillanatra... Kik önök és MI A FASZ folyik itt???

Eddig a mai kis szösszenet, most jöhetnek az oltások.

A Manaháló legyen veletek továbbra is, aviszlát!