Szevasztok Szélhámosok. Tudjátok hogy nem kenyerem a ranting és roastolni sem szoktam nagyon senkit, de mára már kikívánkozik belőlem két történet megosztása, amelyekkel az a célom, hogy egy pillanatnyi betekintést adjak mint a saját, úgy a szűk családom lelki miazannyakínjába. Történtek ugyanis mostanában olyan dolgok velünk, amik miatt rollercoaster-ezek az I don't want to live on this planet anymore és a Faith in humanity restored mémek között. De lássunk is neki.

Történt pedig, hogy két jómódú ismerősöm, megközelítőleg egy időben, nyaralót, ahogy mi mondjuk, bungallót vásárolt. Szó ne érje a ház elejét, eszem ágában sincs féltékenynek lenni rájuk (jó, bazdmeg, talán csak egy kicsit azért mégis...) nem erről szól a dolog. 

Egyes számú ismerősöm, banki hitelt vesz fel, X összegű pénzen megveszi a nyaralót. Nagy az örömködés, nagy a tervezgetés, hogy ilyen konyha, olyan fürdőszoba, meg hálószoba, fát venni, hogy télen is kinn lehessen, értitek, szórja az igéket bele a világba, felvág, henceg. Mi meg csak nézünk mint koldus a búcsúban, hogy deamindenit, mi minden van... és ez így megy egy hétig. Pontosan tudjuk hol a nyaraló, hogy néz ki, minden, hisz elmentünk előtte már vagy kismilliószor, előbb ismertük az objektumot mint ő, dehát nem kell mindenről tudnia, legyen meg az öröme. Ellenben várjuk, hogy ha már ennyit beszél róla, csak meghív egy áldomásra, kávéra, vagy miafaszom, de nem. Részletekbe menve elemzi már a hátsó kertbe vezető járólapokat, amikor elszakad a cérna és megkérdezzük, okés, pajti, két hete másról sem mesélsz, mikor mutatod meg? Ingatlanvásárlásra csak dukál meginni egy kupicával, nem? Mire a válasz és ezt most idézem "Ó, hát kijöhettek, úgy is jók vagytok a kertben, el kellene ültetni a büdöskéket a kocsibehajtó két oldalán". Wáddáfák? Sose voltam ellene egy jó kis munkaakciónak, ástam már árkot és kátrányoztam már csónakot haverral, de ekkor előtört belőlem a Szpesöl fákin sznóflék. Nem azért, mert dolgozni hívtak, hanem a lekicsinylő tónus miatt. Amiatt hogy tisztában volt vele, hogy neki lett valamije, ami nekünk valószínűleg nem lesz soha és tudatosan az orrunk alá dörzsölte. Ezt már nem engedtem meg. Attól még hogy csórók vagyunk, nekünk is van önérzetünk...

Kettes számú ismerősöm, jól fizető állása van, összebeszél a szüleivel és vesz egy nyaralót 5X összegű pénzért. A kutyafasza nem tud róla, csak pittyen a messenger, hogyaszondja "vettem bungallót, gondoltam megmutatom, mégis ti vagytok a társaság". Kocsiba be, címre ki, pofa leszakad. Sokunknak a háza sem lesz soha olyan mint az a nyaraló. A haver kijön elénk, toszigálja arrébb a kis mindenlébenkanál kutyát, hogy be bírjunk jönni, betessékel. Lopva vetek egy pillantást a kocsibejáróra, nincs bazdmeg büdöske, hát az hogy lehet hogy nincs, kéremszépen??? Az objektum pazar, berendezett, a kilátás olyan mint Keanu Reeves, sugárzik az egész jelenetből a státusszimbólum, mégis, ami alázattal ott és akkor fogadva lettünk, ahogy az emberség és főleg a barátság ereje felűlírta a monetáris szakadékot, az visszahozott az életbe. Ott és akkor elhittem, hogy van remény, talán nem kéne éppen mindent lenapalmozni a picsába, vannak még értékes emberek ebben a világban.

Igazából, ezt azt sem tudom, hol kezdjem el. Tudvalevő ugye, hogy én nem a Ti világotokból származok, csak ideiglenesen vagyok itt és a párom sem odavalósi, ahol élünk. Kicsit komplikált, ha nem értetted, olvasd el újra, lassan, az segít :D Ennek a helyzetnek van egy olyan hozadéka, hogy nem valami kiterjedt a baráti körünk. Mondhatni nem is kör, talán csak sokszög. Mégis, hébe-hóba, szökőévente, meghívódunk lakodalomba. Amivel még nincs is semmi baj, sőt, jó kaja, jó pia, egy rakat fura, értelmetlen szokás, amin mindig jókat derülünk, de... Egyetlen lakodalomban sem ismerünk majdnem senkit, leszámítva a házasulandó párt, ugye. Ezért lassan szokásunká vált, hogy leghátul foglaljunk helyet, a "szolgáltatások" asztalnál, ahol legtöbbször a fényképész, videós, vőfély, pincérek, zenészek, szóval a profik vannak, akiket már nem varázsol el a "lakodalom jelenség", az akkorismulatunk érzés. Lehet hogy velünk van a baj, de velük tudjuk legkönnyebben megtalálni a közös hangot. Ők csak túl akarják élni ezt az estét, ezt a munkát is és ennek megfelelően is viselkednek. Dolgoznak, ha van mit, ha nincs ülnek és túlélnek. És mindig van egy csomó sztorijuk amit legtöbbször ömlesztve ontanak bárkire, aki meghalgatja őket. Abban pedig, kiskomám, verhetetlenek vagyunk. Gyakori jelenség, hogy ameddig a mélyentisztelt násznép visítva élvezi a kacsatáncot, addig mi fetrengve röhögünk a pincérrel meg a fotóssal valami tök random faszságon. Nagy ritkán táncolunk kicsit, mert na, azért azt is kell, de mi így érezzük jól magunkat.

Akadnak néha olyanok, akik sajnálkozva néznek ránk ilyenkor. Sose vettem a fáradtságot, hogy meginvitáljam őket egy Ankh-i mulatságba, mondjuk Torzonhoz, vagy a Törött Dobba, mert úgy érzem, hogy először csak furán bámulnák a bal fülemet, aztán meg azt híresztelnék hogy most szabadultam a kényszerzubbonyból... mindegy is, ha ők azt élvezik, hogy nézzék, hogy a másik mit élvez ahelyett amit ők élveznek... legyenek a vendégeim.

helyett legyen ezúttal konklúzió. Egy idegen blogger vagyok, fiú, férj és apa, de mindenekelőtt ember. Talán még akár Ember is, de ebben nem vagyok biztos. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a környezetem elfogad olyannak, amilyen vagyok és én is elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok. ha megfogadtok egy tanácsot így zárásként Szélhámosok, tegyétek Ti is ugyanezt. Ha valami megmásíthatatlan, akkor azt fogadjátok el, sokkal könnyebb lesz mindenkinek. Harcoljatok a szebbért, a jobbért, de ha valami fix, akkor azt ismerjétek el és kész.

Én ismét Széltoló voltam, a Manaháló legyen kegyes Hozzátok, aviszlát!